Return to site

Ezek? A mai fiatalok!

Melyik bolygóról jöttek?

Egy frissen végzett kutatás szerint, amely során több, mint hatszáz magyar egyetemistát kérdeztek meg, a fiatalok négyötöde úgy nyilatkozott: nincs önbizalma. Az eredmény akkor is figyelemre méltó, ha a kutatás statisztikai értelemben nem reprezentatív és az eredmények feldolgozása sem tudományos mélységű, hiszen egy szakdolgozatról van szó.

Hiszen a toborzók a megmondhatói, hogy mindennapi tapasztalataik nem éppen ezt erősítik.

Az Y és Z generációval kapcsolatos közvetlen percepciók és sztereotípiák egyként azt sugallják, hogy a mostani pályakezdők zöme irreális fizetési és pozíció-igényekkel, „nagy arccal”, csekély alázattal, szerény tudással és meglepő elvárásokkal lép a munkáltatók elé.

Nem tűnnek éppen önbizalomhiányosnak.

Hol van tehát az igazság?

Valószínűleg félúton.

A szorongó ember is gyakran kiabál a sötétben, hogy elűzze félelmét. Az önbizalomhiányos pedig gyakran hangos tekintélyellenességgel leplezi belső bizonytalanságait. A mutatvány néha olyan jól sikerül, hogy a visszájára fordul.

Mondják még rájuk az idősebbek, hogy önzők, online-függők, türelmetlenek, sőt: lusták.

A bölcsebbek hozzáteszik azt is: hiszen a generációk közötti konfliktus örök, és valószínűleg hasonló értetlenséggel bámultak bennünket, X-gerenációsokat a mi szüleink is.

Mégis, az Ezredfordulósok sokak számára olyan idegenek, mintha a Holdról jöttek volna.

De honnan jöttek valójában?

A válasz egyszerű: abból a világból, amit mi, a szüleik teremtettünk nekik. Személyiségük annak a családi közegnek, oktatásnak, szemléletformálásnak a terméke, amelyet mi alakítottunk.

Nincs túl sok okunk csodálkozni.

Pygmalion mi vagyunk.

Mi biztattuk őket, hogy csak a saját előre jutásukkal foglalkozzanak, mi mentettük fel őket a családi kötelezettségek és a házimunka alól, mi ígértük nekik, hogy ha diplomát szereznek, azzal tudást is kapnak. „Legalább neked legyen jobb, kislányom. Te csak tanulj.” Ugye ismerős?

Közben eltelt egy-két évtized, de sem az oktatást, sem a szocializációs tanulást (társadalmi szolidaritás, közösségi felelősségvállalás) nem formáltuk olyanná, amilyenné a világ formálódott körülöttünk. Mi adtuk a kezükbe a mobilt, amit mi találtunk fel.

Néhány északi jóléti államot leszámítva pedig nem sokat tettünk azért, hogy az okos eszközökön futó okos alkalmazásoknak ne oktondi eszközei legyünk, hanem okos használói.

Ha önértékelésük ennyire bizonytalan lábakon áll, először magunktól kell kérdeznünk: elég őszinték voltunk-e velük a saját önismeretünket illetően? Tudjuk-e egyáltalán, mit tanultunk a gyereknevelésből, a sok év munkahelyi mentorkodásból, a katedra túloldaláról kapott visszajelzésekből? Tudunk-e kibeszélni a kor biztosította tekintély biztonságából, merünk-e nyilvánosan kételkedni, kérdezni, vagy legalább csak tisztelettel figyelni bárkire, aki valamiben kompetensebb?

Ha egy egyetemi szakdolgozatból tudjuk meg, hogy az Önismeret nevű kurzusra lenne a legnagyobb igény a kortársak között, akkor nem magunktól kell-e megkérdeznünk először, mit értettünk félre?

Szerencsére minden generációban vannak olyanok, akik megcáfolják a sztereotípiákat.

Mint például Patrice Thomson, a kiválóan képzett fiatal nő, aki TED-előadásában éppen arról beszél, hogy milyen erőket rejt a generációk kooperációja.

A generációs különbségekhez kapcsolódó értetlenség ahhoz hasonlít, mint amikor az állatkertben egyszer csak egymást bámulja az ember és a csimpánz. Mindketten a rács két oldalán vagyunk - és könnyen lehet, hogy a csimpánzok is azt gondolják, mi vagyunk belül.

A lényegen az se változtatna sokat.

All Posts
×

Almost done…

We just sent you an email. Please click the link in the email to confirm your subscription!

OK